Tízen - tizenöten napoztak már a lábnyomoktól egyenetlen homokon. Zoltán négy társával szinte belopódzott közéjük. A fiúk nagy része ismerősnek tűnt. Köszöntek.
— Zolti! Jók a csajok — bökte oldalba Petrik.
— Terepszemlét tartunk ‚s utána meglátjuk hogy alakul.  Zsebre vágta kezét ‚a farmer feszült rajta.
A szélcsend és a késő tavaszi napsugarak — így együttesen — a tavalyi nyarat juttatták Zoltán eszébe.
— Szervusz, Szekrény!  Észre sem veszed már az öreget? Szekrénynek rövidítette barátja Szekrényesi nevét. Gépész volt. Talán az egyetlen ‚akit havernak tekintett közülük.
Zoltán hangjára felült, kidörzsölte szeméből az álmot. Kézfogásra nyújtotta pracliját.
— Hát ti ‚hogy keveredtek ide?— érdeklődött. Zoltán ‚fejével a két lány felé bólintott.
— Ja! Elnézést! Bemutatom! Éva
—Örvendek. Milyen Éva? Paradicsomi?— humorizálta el a bemutatkozást Zoltán.
A lány elpirult, lesütötte a szemét.
— Sereghi.
A fiú hallotta ‚de már a társaság másik nő tagjának igyekezett megtudni becses nevét.
— Átöltözünk. Meglátogatunk majd benneteket.
—Gyertek!
A csónakház melletti épület, a Vasmű hétvégi üdülője hangos volt. A büfé körül tömörült a tömeg.
Zoltán testének színe elütött a többiekétől.

A kvarclámpa használatáért sokat veszekedett szobatársaival. Petrik nem is állhatta meg szó nélkül,
— Mit villogsz itt azzal a néger színeddel?
Irigykedvé nézte barátja mélybarna bőrét.
— Gyuri! Gyere csak ide!
— Mi van?
— Adj egy kilót! Pénteken megadom.
— Ott van a nadrágomban.
Zoltán felszaladt, majd kezében a százassal átlépett a büfébe.
Fél liter konyakkal és négy sörrel tért Vissza.
A konyakosüveget betekerte törülközőjébe, a négy sört kézbe vette, beirányozta Szekrényéket.
— Gondoltam megszomjaztatok.. Egy kis hideg kőbányai.
— Kösz, szólt unottan a fején szétterített Magyar Ifjúság alól Szekrény.
Éva felült, a másik lány a fiú mellett feküdt.
Kezük egymásba fonódva. Zoltán halkan lecsavarta a kupakot ‚átnyújtotta Évának. A lány két korty után visszaadta. Köhögési ingere támadt.
—Erős, súgta csendesen.
Hány éves lehet vajon? Huszonhárom? Huszonnégy?
Márta húsz Nála biztos idősebb— meditált Zoltán.
Megemelte Laci fején az újságot.
— Megengeded, hogy elraboljam tőled az egyik lányt?
Feltápászkodott.
— Hová?
— Jó a motorcsónak….ha van kedve valamelyiküknek.... szívesen...,,

— Éva, ha úgy gondolod.... persze csak akkor,ha   ….. kérdőn nézett a lányra Szekrény.
Zoltán két szeme megakadt a lány kezén. Jegygyűrű csillant meg a napfényben.
— Megyek! Persze! — Észrevette, hogy Zoltán a gyűrűt nézi. Újra elpirult.
Tenyérnyi bikini fedte testét. Zoltán csak most vette igazán szemügyre. Kifejlett, gyönyörű alak, formás lábak, helyes arc, sportos frizura.
A lány hátat fordított, látta Zoltán ámuló arcát, lábát szétvetette, fejét hátracsapta, arcát süttette.
— Megyünk?— kérdezte kis idő múlva.
A fiú szinte felriadt a hangra.
— Lehozzuk a csónakot, addig várjon itt!  — Miért magázom? Hisz kb. velem egykorú. Mindegy pertut iszunk!
Egy pokrócot bedobott a csónakba, egyet Éva hozott magával.
— Jöjjön, ne féljen! Nem borul fel!— biztatta a lányt. Kezét nyújtotta neki. No! Okay! Indulhatunk! Megtúráztatta a motort. Petrikéket kereste a parton.

Futballoztak.

A lány elhelyezkedett a csónak végében. A Moszkva ‚500 köbcentiméterével belekapaszkodott a tükörsima vízbe.
A holtágból széles ívben kanyarodtak ki.
— Strauss kéknek nevezte ezt a szürkevizű folyamot. —jegyezte meg Zoltán. A lány nem reagált rá.

Megilletődve nézte a fiút, aki ügyesen manőverezett. Egyenesbe érve felére csökkentette a gázt, a kormányt

rögzítette, hátát nekitámasztotta a szélvédőnek.
— Most indiszkrét leszek. — szólt oda a lánynak — Hány éves?
Éva elmerengett ‚tekintetével a tovatűnő partot pásztázta.

 Miért magáz? Idősnek néz? Vagy csak viccből teszi? Visszamagázom.
— Mit gondol?
— Huszonkettő?
— Majdnem talált. Eggyel több.
A motor prüszkölni kezdett. Zoltán rálépett a gázpedálra. Felpörgött, s meglódult a csónak. Éva a hirtelen gyorsulástól hátradőlt ‚szemére kiült a rémület.
— Ne hülyéskedj! Pardon!
Letegezett. Nem kell észrevennem. A holtág bejárata eltűnt a szemük elől.
Szigethez közeledtek.
Homokos partja elhagyatottnak tűnt.
—Kikötünk?—kérdezte a lányt, aki durcás arccal nézett rá.
— Felőlem!
Kibiztosította a kormányszerkezetet, alapjáratra állította a motort. Lassan oldalirányból ‚partra kormányozta a hajót. Kiugrott.

Éva kiadta a vasrudat. Az alkalmi horgony, mint megolvadt vajban a kés ‚úgy szaladt bele a laza homokba.
— Jöjjön! De előbb adja ki a két pokrócot meg a konyakot!

Milyen hülye komédia ez a magázódás!— korholta magát Zoltán. Ez nem a te profilod!
Lesegítette a lányt. Talpukat sütötte a homok.
Napra fekszünk? — kérdezte a lányt. Legszívesebben kérdezés nélkül a hűvösbe terítette volna le.
— Hűsbe. Nagyon meleg van.
— Ahhoz képest, hogy még csak május végén járunk, meleg az idő.
— Na te hülye Zoltán. Még az hiányzott, hogy az időjárásról karattyolj ‚mint az öregek.
— Tölthetek?
— Kevés lesz abból a kupakból.
— Áhá! Itt az üveg. Húzza meg!
— Tényleg! Hogy lesz pertu? —kérdezte magától a fiú.

Nem lesz!
Éva elnyújtózott a kék—piros pléden. Mellei ingerlően kidomborodtak, formás csípőjét megmozdította.

Zoltán ereiben megpezsdült a vér.  Mellé feküdt. A Duna közepén erőlködve törtetett észak felé egy három uszályt vontató román hajó.
— Mennyasszony? — kérdezte hirtelen a fiú.
- Igen. — Éva hangja nyugodtan csengett.
Zoltán felült, a lány kezéről hiányzott a gyűrű.
— Már bánom ‚de nehéz szakítani. Tudom milyen érzés, ha elhagynak valakit. Volt részem benne. — Arcán keserű mosoly jelent meg.

Másodszor vagyok mennyasszony.
— Itt lakik Újvárosban?
— Kint az Óvárosban. Mit akar még tudni?

Nem szeretem, a kérdezz - felelek játékot. — Szeme csukva volt, teste hol emelkedett, hol süllyedt.

— Technikusként dolgozom a Vasműben, szeretek táncolni, kirándulni, szórakozni, Szeretem a nem nagyképű ‚becsületes embereket. Nálam ez az élet értelme. Gondolom, rövid jellemzésnek, önvallomásnak megfelel.

 Zoltán arcára ravasz mosoly ült ki.
— Szerintem más az élet értelme.
-  Hm!
— A szerelemnél, a férfi és a nő kapcsolatánál kezdődik minden.
— Naiv szemlélet.
- Még hogy naiv szemlélet! — kapta fel a fejét a fiú-. Sértve érezte magát a megjegyzésért. — Majd megmutatom neki mi a naivitás! 
— Például: Szeret csókolózni?
Kitért a válasz elől. Úgy látszik, nem szívesen beszél erről a témáról.

Zoltán várta mi következik.
— Miért magázol? — tegezte le a fiút. — Nevetséges! Zoltán hallgatott. Megcsókolom. Legalábbis megpróbálom. A lány fölé hajolt, az kinyitotta szemét, mozdulatlanul feküdt tovább.
Zoltán szája a lányéra tapadt.
Nem csókolt vissza rögtön. Testük összeért.
Bőre forró volt, szinte sütött. A fiú próbált uralkodni vágya felett, amit a lány érintése és csókja váltott ki belőle. Sikerült.
— Most már tegezlek.
— Ez kellett hozzá? — nevetett Éva.
— Szép vagy. Nem mondták még?

— De! Csak azok, akik mondták, azóta más véleményen vannak. Pedig nem fekszem le mindenkinek, csak azzal, akit megkívánok — mert ugye nem csak ti férfiak kívántok meg valakit — és aki igazán tetszik.
Zoltán szeme a csodálkozástól tágra nyílt.
— Lány szájából ilyet még nem hallottam. Te tudod!
— Zoltán! Kérdezek tőled valakit, azaz valamit, őszinte feleletet várok rá. — mondta követelőn.
— Voltál már úgy, hogy szerelmedet ott érezted magad mellett ‚mindent megkaptál tőle, és mégis más nő után vágytál?
A fiú gondolkodott. Őszinte akart lenni. A lány fürkésző szeme Zoltán arcát kutatta, hátha le tud olvasni róla valamit. Nem zavarta. Várta a választ.
— Igen! Voltam.
— Szerinted ez elitélendő ‚vagy megérthető?
— Én megértem, de az a baj ‚hogy többen vannak azok, akik elítélik. Pedig ha jól magukba néznek az emberek, nincs aki effajta dolog felett, ítélkezhetne.
Mindketten ültek már, ki-ki a maga igazát próbálta bizonygatni. Igaz, majd mindenben egyetértettek, és mégis valahogy másként fogták fel egymás szavait.
— Mond Éva, lefeküdnél velem, ha mondjuk, tetszenék neked?
— Tetszel! - nevetett a lány.
Zoltán tudta, ha most megcsókolja a lányt, övé lesz. Mártára gondolt. Miért nem tud ő is ilyen lenni. Ő azt mondta tudni, fogja, mikor jön el az ideje.

Akaratlanul közelebb húzódott Évához. Kezét vállára tette, a lány teste megrándult.

— Megcsókollak!
— Ne mond! — Lassan hátradőlt, Zoltán utána. Szájuk egybeolvadt. A lány érezte Zoltán kezét mellén, próbált ellenállni, de ez csak a női hiúság ösztöne volt.

Éva keze Zoltánét kereste. Megszorította.
— Adj egy cigarettát!
Felült, kivett a dobozból egy szálat, övéjéről meggyújtotta, a lány kezébe adta.
Egyszerre fújták a symphónia füstjét a tiszta ‚felhőtlen égbolt felé.
— Furcsa egy lány vagy te Éva.
— Te is.
- Nincs lelki ismeretfurdalásod, hogy megcsaltad a vőlegényed?
— Mit gondolsz neki volt ‚amikor lefeküdt valakivel?
— Tudsz róla?— ámuldozott Zoltán.
— Nem ‚de ugyanúgy megtehette, mint én, és ráadásul ő férfi. Nem kell tartania attól ‚amitől nekem. Ebben különbözünk mi nők tőletek.
Mi nem a férfitől félünk, hanem a következményektől, mert mit tesz egy férfi ‚ha nem úgy sikerül, ahogy elképzelte?

Ha csinos ‚helyes a lány és egy kicsit is szereti, feleségül veszi. Ha nincs kedve hozzá, legfeljebb gyerektartást fizet, s talál egy másik nőt ‚akit feleségül vesz.
Próbáld a nő szemszögéből nézni a dolgokat.

Gyereke lesz? Megszólják. Annak nem mindegy.

Nem dobhatja el a gyereket! Fel kell nevelni! Annak apát kell találni.
— Ez az ‚hogy találni!— nézett a lányra mérgesen Zoltán — Ne szólj bele ‚most én beszélek!— átszellemült tekintettel folytatta a lány.
— Ha csak arra volt esze annak a férfinak, hogy felelősség nélkül cselekedjen, magára marad a lány. És mond! Ki az a férfi, aki ma már elvesz egy olyan nőt ‚akinek ott csüng az oldalán a gyerek?
Kevés van ilyen. Miért? Te elvennél egy ilyen lányt? Ne gondolkozz rajta, mert úgysem mondanál igazat. Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!
Zoltánt elfogta a keserűség, hogy Éva őt is közéjük sorolja. Tehát neki is éppúgy szóltak azok a kemény érvek, őt is vádolta.
— Nézd Éva! Feltételezzük, hogy neked gyermeked születne. Nem! Először is! Teherbe esnél. Elvetetnéd? A lány szeme Zoltánra villant.
— Félsz? — nézett a szemébe.
— Talán. Úgy mondanám inkább, hagy meglepődnék.

Nem válaszoltál az előbbi kérdésemre.

Váltott a fiú.
— Őszinte leszek! Most nem hátrálnék meg a felelősség elől. lehet ‚hogy holnap igen, de ma nem.
— Éva! Te ennyire kitartasz az elveid mellett?
— Kösz Zolti! Jó emberismerő vagy.
— Ne dicsérj a szemembe, mert azt nem szeretem. Nagyot húzott az üvegből, átnyújtotta a lánynak.
— Bocs! Ne haragudj!
— Két órával ezelőtt még magázódtunk. Nem fura?

—Nagyon!
A nap a fejük felett járt már.
Menjünk vissza ‚még azt hiszik, hogy belevesztünk a vízbe.

 

A motor egyenletesen húzott. Éva ugyanott ült, mint elindulásukkor. Újra megjelent Zoltán előtt Márta alakja. Azt mondta, nehogy átverjem, mert őt nem lehet, ilyennel ne próbálkozzam. Közömbösnek tűnt.
Évára nézett. Érdekes lány és még érdekesebbek az elvei, Ha mondjuk egy héttel, ezelőtt találkoztam volta vele.

Hülyeségen jár az eszem!
Feltűnt a kanyar.

Lassított.

 — Mikor találkozunk legközelebb?
A lány ránézett, elnevette magát.
— Zoltán! Túl szentimentális vagy. Vagy túl lobbanékony.
Vigyázz magadra ‚ez nem jó tulajdonság.
— Kár, hogy nem futottunk előbb össze.
— Késő Zolti?
— Nem tudom. Kerülünk egyet, a parton nem tudunk erről nyugodtan beszélni.
Az a helyzet, hogy délután találkozom egy lánnyal.

Lehet, hogy megbánom, előre nem tudhatom.
A lány kezén újra villant a gyűrű arany színe.
— Én itt leszek délután is. Ma is ‚holnap is, és még sokáig Ha nem egyedül lennék, akkor is gyere oda nyugodtan hozzám.

Zoltán a motorcsónak orrát nekifordította a fövenynek, megtúráztatta, s leállította.
Jó hogy megjöttetek! Itt a koles diri egy nővel.
Már vörösödött a feje a méregtől. — újságolta a hírt Gyuri.
— Szekrény! Épségben, egészségben visszaszállítottam a hölgyet. —biccentett fejével.
— Laci! A haverod egy angyali srác. Mint egy vérbeli kalóz, úgy vezérelte a csónakot.
— Messze voltatok?— nézett barátjára Szekrény.
— Eléggé messzire jutottunk — kacsintott Évára.
— Mikor visz el legközelebb ladikázni?
— Mi az ti még mindig magázódtok?—lepődött meg Szekrény.
— Miért? Egy hosszantartó ladikázás szerinted elég a tegeződéshez?-színlelt gúnnyal adta a szépet Éva.
— Nem! Csak hát, ….
— No jó! Szevasztok!— köszönt el egyszerűen Zoltán.
Futva közelítette meg barátait.

 Éva hosszan nézett utána és mosolygott.
— Hülyék vagytok! Állandóan az én ügyeimmel foglalkoztak. Megköszönöm, ha egyszer már leszálltok rólam.
— Biztos faggatják. Segítek rajta. Lacit ismerem, ő elmondja a többieknek. — határozta el magát Éva.
— Laci! Különös srác ez a Zoltán. Egész úton lelki — problémákkal foglalkozott. Más fiúk az adott szituációban lerohanják az embert.
Csodáltam önuralmát. Nem papnak készül?— hahotázott

Szekrény arcára ráfagyott a mosoly. — Lehetetlen!— mondta maga elé. Zoltán ilyen is tud lenni? Minden kitelik tőle.
— Éva! Van egy mondás: Vannak emberek, kiket halálukig sem lehet kiismerni. Talán Zoltán is ilyen.

 Rögtön jövök. Látom, mennek haza.

 Üzenek velük a kolesba.
— Sikerült!— sóhajtott Éva. Jól játszottam. Laci megkérdezi Zoltánt, hogy mi van vele, s ő csak érthetetlenül néz egy darabig ‚mígnem rájön segítségemre.
— Zolti! Te hülye vagy, vagy csak kezdesz azzá válni. Ne égess le ezelőtt a két nő előtt. Éva egyszerűen mulyának titulált. — támadt barátjára Laci.

Zoltán pillanatokon belül megfejtette a rejtélyt. Szemét csípte Petrikék megjegyzése. Bántotta, minden nőismerőséből  trágár szövegükkel és fantáziájukkal kurvát csináltak.
Most az egyszer luftot rúgtak. Éva tudta hogyan kell tisztának maradni. Okos lány.
Elindultak. Sándor kezében bömbölt az Orionton. Szekrényékhez érve mindenki szevasztokkal köszönt, csak Zoltán nem.
— Szervusz Laci!

Viszlát a kedves hölgyeknek!

Petrik Gyuri epésen megjegyezte.
— Magázódtok?
Zoltán úgy tett ‚mintha nem hallotta volna.

 

Szombat este lévén, a Kohász étterem zsúfolásig megtelt. Zoltán és Petrik a bejárati ajtó mellett egy három személyes asztalnál sörözgetett.
— Mártával mi van?— érdeklődött Petrik, Zoltán mennyasszonya felől.
Még a vizsgaidőszakban megtartjátok az esküvőt?
— Meg! — volt a kurta válasz.
— Szevasztok— lépett az asztalhoz Sándor. — Megengeditek?
— Ülj le!
— Zolti! Itt van az a csónakházi nő. Tudod az, amelyikkel vagy két hónapja elmentél motorcsónakozni.
— Pszt! Ide jön. — csinált csendet Petrik.
A lányon levélmintás szoknya volt. Zoltán elbűvölve nézte.
— Mi elmegyünk táncolni —kelt fel gyorsan Gyuri és Sándor.
— Hogy van Zoltán? — magázta a fiút Éva.
— Foglalj helyet. Szebb, vagy mint valaha.
— Látod milyen feledékeny, vagyok. Magáztalak.
A lány erőltetett viselkedését Zoltán rögtön felfedezte szemében, arcán, valami kifürkészhetetlen bánat volt tapasztalható. Két szeme körül karikák éktelenkedtek, mintha sokat sírt volna.
— Férjhez mentél?
— Menjünk táncolni!
Zoltán felállt, a lány követte.
— Növeszted a hajad? — ölelte át derekát.
Ráhajtotta fejét a fiú vállára, nem felelt. Alig észrevehetőn megrázkódott. Ellépett Zoltán mellől, húzta a kijárat felé

A bordázott ülőkéjű padra telepedtek.
— Mi van Évi? Rosszul vagy?
— Nem! Csókolj meg!
A fiú körülnézett ‚ a csók rövid volt. Zoltán félt, hogy meglátja egy kollégista és hétfőn Márta kéri szánon a csók eredetét.
— Nem mondtam volna meg, de ha már találkoztunk, kötelességemnek érzem, hogy tudj róla. Nem kérek, nem követelek semmit tőled. Dönts te! Előbb, azonban kérdezek valamit.
Remélem őszinte, leszel. Ha becsapsz, magad látod kárát. Zoltán szíve hevesebben vert, rossz előérzete támadt. Megfogta Éva vállát, magaféle fordította.
— Mondd! Kíváncsi vagyok.
— Félsz?
Ismerős kérdés ugyanazon személytől. Arcába szökött a vér, keze lehanyatlott. Előtte volt a jelenet, a szigeti beszélgetés. Gyereke lesz! — villant agyába. Tiltakozásra gondolt, belátta semmi értelme.
Éva arca kisimult.
— Látom, megértettél.
— Elveteted?- szegezte tekintetét Évára, s feszülten várta a sokatmondó választ.
— Rossz a memóriád? Nem hiszem!
— Szóval nem! Hát jó! Te tudod. Én csak annyit ….
— Ne mond tovább! Azért mondtam el ha netán... ‚de tudod ezt te magadtól is Zolti, hisz erről vitatkoztunk. Sokat töprengtem. Mennyasszonyod van, esküvő előtt állsz. Elronthatnék mindent, ami szép és kedves neked, de ezt képtelen lennék megtenni!

Szeretlek, pedig azon az egy délelőttön kívül nem beszéltünk egymással. Nem kívánlak megfogni. Jó ha erről tudsz.
Egy vallomással még tartozom neked. A múltkori jellemzésből szándékosan kihagytam.
Remélem, megértesz.

Első vőlegényemtől a leendő gyerek miatt váltam el. Amikor megmondtam neki, csúnyán viselkedett. Engedtem. Abortusz. Elhagyott. Két napja elhagyott a másik. Megtudta.
Félek, hogyha most is elveszik, nem lehet soha életemben. Ami nélkül pedig egy nő soha sem lesz igazi anya. Nem kockáztatok. Technikus vagyok, ha nem lesz apja, apja helyett apja is leszek. Felnevelem.
Nem sírt nem zokogott, csak a könny hullott a szeméből.
Zoltánnal forgott a világ. Egyik pillanatban ordíthatnékja támadt, a másikban örült, ha arra gondolt ‚hogy övé is a magzat. Mi lesz? Hisz, ott van Márta.  Arcát két nagy tenyerébe temette, szeretett volna elszaladni ‚egy magányos szigeten tanyát verni, csak el innen, el, nagyon messzire.
— Itt a címem — nyújtott át Zoltánnak egy összehajtogatott papír zsebkendőt.
— Szevasz! — köszönt, s eltávozott.
Zoltán nem bírt magához térni.
Megnézte a címet. Egy bikinis fénykép hullt a földre.
— Várlak! Ha kell örökké! — állt a fotón.
Felvette, belső zsebébe, süllyesztette. Visszabotorkált az étterembe.

Gyuriék az asztalnál ültek. Szünet volt.

 

 

 — Pincér! — szólította Zoltán az alacsony, hájas felszolgálót.
—Azonnal!
— Három fél, azaz két fél és egyszer két deci cseresznyét!
A fehérkabátos fiatal pincér azt hitte rosszul, hallotta, visszamondta.
— Igen! Jól értette.
— Agyadra ment valami? Korholta Sándor.
— Mit akart a csaj?
— Érdeklődött mikor tesszük tiszteletünket a ladikházban.— hazudta Zoltán.
— Gyuri! Neked való. Csípd fel! Zolti majd beajánl.
— Fiúk! Vihettek a Hárshegyre, mert hamarosan megbolondulok. Egy húzásra kiitta a nagy pohár pálinkát a még mindig bódult Zoltán.
Hazafelé végig énekelt. Hiába csitították barátai.

Soha, soha nem vártam,

Ilyen szerelmet tőled,
Soha, soha nem kívántam....
Nem a fenéket‚ te mocsok Kerekes!
Ezt hajtogatta a kollégiumban ‚ az első emeleti pihenőben elkiáltotta magát: Gazember vagyok!— s összecsuklott.

Előre nézz fiam, mert elbotlasz! Zolti! Miért nem fogadsz szót?
— Zoltán! Zoltán!
Sándor integetett az utca másik oldaláról.
— Maradj! Átmegyek.
— Sanyikám!— ölelte át egykori tankör társát Zoltán.
— Hát ez a lurkó? — mutatott a kisfiúra az egykori jó barát.
— Mutatkozz be fiam!
— Kejekes Zojti.— Hát a bácsi?
— Sándor!

Itt lakunk. —intett a tízemeletes toronyépület irányába Zoltán. Remélem, feljössz egy pár percre.
— Hogyne! Mesélj! Mi van veled? Szép alakok vagyunk.
Ötödik éve ‚hogy szétszéledtünk s még egy levelet sem írtál. Igaz én sem.
— Te vagy a vendég. Előbb te beszélj. Merre jársz?
Meg is érkeztünk.
Ízlésesen berendezett lakás tárult Sándor szeme elé.
Modern bútorok, TV, rádió stb.
— Fiam! Menj át a szobádba játszani.
— Apu hadd maradjak!
— Négy éve, hogy Vietnamban tevékenykedem.  Piszkos munkát végeztek a jenkik. Egy hónap szabadságot kaptam.
— Megnősültél?
— Én? — De most aztán te jössz. Márta hogy van?
— Jól.
Az előszobaajtó zárszerkezete kattant.

— Zolti! Szaladj! Segíts! Megjött anyu.
A kis Kerekes lélekszakadva rohant kifelé.
— Nyolc hónapja kaptuk a lakást.
—Boldog vagy Zoltán? Forgott a szoba közepén Sándor.
— Miért ne lennék az? — kérdezett vissza

— Édes! Gyere be! Vendégünk van.
Sándor az ajtó felé fordult. Izgatottnak tűnt.

Zoltán barátját leste félszemmel.
Az ajtóban megjelent Éva mosolyogva.
— k.... k ... kezét csókolom— dadogta Sándor.
— Hogy vagy Sándor?

 Úgy ismerlek Zoltán elbeszéléseiből, mintha velünk laknál hat éve.
— Csodálkozol? — fogta meg barátja vállát Zoltán. Azt hitted mással találkozol?
— Ne... Ne… Nem!
— Nehéz volt dönteni — súgta barátjának — de nem bántam meg.

Zoltika! —hívta be fiát.
— Mamád neve?
— Sereghi Éva.


— Sándor! Ha nem utasítasz vissza bennünket, vacsorára szívesen látunk. — invitálta a vendéget az időközben visszatért Éva.
 -  Petrikék is itt lesznek. Később lesz a szokásosnál, mert Gyuri felesége ‚Márta hétre ér haza. Sándor színe fehérre váltott.
— Évi hozzál be egy kis konyakot. A találkozást konyakkal ünnepeljük meg.
— Viszem.

— Zoltán! A Gyuri felesége?
— Igen ‚miután megtudta Évával való kapcsolatom
szakítottunk, majd rá egy évre a Gyuri ráharapott.
— Akkor a nagy találkozásra! — emelte meg a poharát Éva.

— Ne haragudjatok, utólag ‚sok boldogságot és szerencsét az életben!  Gratulálok!

Budapest, 1973. március 24.